„A Hangmilliomos: Éva László Mezzoszoprán Monográfiája”
Irta Benko Judith Emese
Éva László (1923-1993) az egyik leghatékonyabb és legnépszerűbb művész volt a Kolozsvári Magyar Operaházban az intézmény megalakulását követő évtizedekben. A monográfia, amit ennek a rendkívüli személynek szentelünk, bemutatja életének és pályájának legfontosabb pillanatait. Megmutatjuk, hogyan vált a tehetséges, aradi kislány, aki lelkesen tanult énekelni, és mindig is álmodott egy énekes karrierről, a Kolozsvári Magyar Operaház színpadának meghódítójává és az intézmény első évtizedeinek egyik legfontosabb előadójává.
Ahogy sok társuk esetében is történt, Éva László életútja szorosan összefonódott a Kolozsvári Magyar Operaház első évtizedeinek történetével: az intézmény kezdetével és annak fejlődésével, amely elsősorban a magyar művekből (főként dalközösségek, komikus vagy könnyű operák) indult, amelyek megfeleltek a régió népi operájának természetének, majd áttért a nagyoperarepertoárra, az univerzális opera irodalom mesterműveire, amelyek meghatározták pályájának alakulását. Művészi útja ugyanúgy alakult és repertoárja ugyanúgy épült fel, mint Kodály munkáinak két karakteréből, amelyeket Kolozsvári színpadán mutattak be: Örzse a János Háryból és a Szomszédasszony a Forgóról; majd viszonylag rövid két évtized alatt Éva László elérte a mezzoszopránok álmát, Carmen szerepét, valamint sok más nagy drámai mezzoszoprán szerepet: Eboli, Ulrica, Amneris, Gertrudis stb. Ő volt az első, aki a világpremierén fellépett: Salvatore Allegra opera, A portré háziasszonyként való éneklése. Tehát azt mondhatjuk, hogy lehetősége volt a mezzorepertoár különböző „arcainak” bemutatására, míg a kisebb szerepek interpretálása is természetes volt számára. Az élete elsősorban a színpadhoz kötődött, az operák és az operahősök mindig is az életének legfontosabb részei voltak, azok értelmezése, színpadra állítása és hangszíneik prezentálása természetes folyamat volt számára, hiszen, ahogy ő maga nagyon objektíven kijelentette: „Közel három oktávnyi hangterjedelemmel rendelkeztem. A magas hangokat éppúgy énekeltem, mint a mély hangokat anélkül, hogy nehézségeim adódtak volna.”
Talán legemlékezetesebb, portréhoz hasonló hangzásvilágát és előadásait László Fehérvári zenekritikus fogalmazta meg először 1976-ban: „Nagylelkű önzetlenséggel osztotta meg a hanganyagot, olyan erőteljesen szólt, a csillogó magas hangokhoz olyan kiváló önbizalommal közeledett, a mélyebb hangterjedelemre emlékeztetően dudorászott a hangján, mint csak kivételes hangmilliomosok engedhetnek meg. Ezért maradtak emlékezetesek mindazok számára, akik egyszer hallották.”
Ő volt az első, aki 1965-ben a Kolozsvári Magyar Operaház színpadán bemutatta Judithot a Kékszakállú herceg várában, ami pályafutásában különleges jelentőséggel bírt. Hasonló hatást gyakorolt az a tény is, hogy egy 1969-es operatúra során Skopjéban a közönség Bartók hősnőjét Éva László értelmezésében láthatta, majd az azt követő évben ugyanezt megélhette Reggio Emiliában, Olaszországban is. A kötet említést tesz külföldi vendégjátékairól is, közülük az egyik legemlékezetesebb a Kairóban nyújtott előadása, mint egy nemzetközi operacsapat tagjának. Ezen eseményről sok információ áll rendelkezésre az Antal Rónai karmester részletes beszámolóján keresztül, és a könyvben megőrzésre került Éva László néhány részlete is. Szóló előadást adott a Berlini Rádióban a Berolina koncerten, különösen visszavonulása utáni években ért el sikereket Carmen, Azucena és Amneris szerepeiben Gdańskban, Varnában, Stara Zagorában, Rigában, Vilniusban, Tbilisziben és Odesszában.
Karrierével kapcsolatos rendelkezésre álló számok és statisztikák is sok mindent elárulnak Kolozsvár operai életének folytonos pezsgéséről: Éva László átlagosan évente 35 előadást adott, és feltehetően ez a szám a társulat többi tagjára is érvényes volt. A két mini-statisztika, amely a színpadi pályájának minden részletét számokban tükrözi, relevánsak: az egyiket ő maga állította össze (a 1957-es életrajza szerint 1949 és 1957 között nem kevesebb mint 319 előadáson szerepelt színpadon, túl azokon, amelyeket a turnékon adott elő), a másikat Antal Rónai karmester készítette, mint egy kedves gesztust felé: ebben a híres karmester összefoglalta azon előadásokat, amelyeken Éva László is részt vett: ezek szerint egy évtized és fél alatt összesen 247 előadáson vett részt (1955-1970).
A monográfia a pályájának legfontosabb pillanatait mutatja be egy 1983-ból származó önéletrajzi esszé részletei alapján, amely fontos életeseményeket is tartalmaz. A román nyelvű két hivatalos, szakmai önéletrajz mellett (1957), a családi hagyatékban tárolt dokumentumok és plakátok is alapul szolgáltak a kutatás során, és természetesen a sajtótudósítások is fontos forrást jelentenek az Éva László fellépéseiről. Az önéletrajzi írásokon kívül olykor idézünk az intézmény és a kolozsvári operai élet múltjából is olyan szinte hihetetlen pillanatokat idézve fel, mint például az, hogy egy opera előadás valóban egy igazi bíróságon ért véget, vagy az, hogy az esőgép által a tüllfüggönyre vetített eső azóta is különleges tapsot kapott minden alkalommal, amikor a Rigoletto viharjelenetében történt.
Fontosnak tartjuk közzétenni azokat a fotókat, amelyeket Éva László és később a családja is gondosan őrzött (ezek közül jelentős rész Dénes Szabó munkája volt, a Fotofilm kolozsvári stúdiójának korábbi vezetőjéé), mert valóban lenyűgözőek még fekete-fehér egyszerűségükben is, és elgondolkodtatók azok a várakozásokra reflektáló beállításukban, amelyek az adott időszakra jellemzők voltak. Ezenkívül néhány fényképet a legújabb mesterséges intelligencia technológiák felhasználásával dolgoztak fel, és színezték be.
Az írott forrásokon kívül életre keltjük Éva László útját néhány társának emlékezéseinek segítségével, köztük Magda Barabás Kásler és Annamária Albert. A kolozsvári orvostudományi egyetem neves professzora, Nicolae Miu, egy elkötelezett rajongó, megosztja mély benyomásait Éva Lászlóról, amivel gazdagítja az énekesnő pályájának portréját. És persze fia, György Roth emlékei is kiegészítik a mezzoszoprán pályafutását, akit szintén „hangmilliomosnak” neveztek, és aki 1992-ben az első művészek között kapta meg a Kolozsvár zenei színházának 200. évfordulójára adományozott Tiszteleti Tag Díjat, Antal Rónai és Albert Annamária mellett.
